Elhangzott 2016. április 11-én, a költészet napján a Gát utcai József Attila emlékhelyen (Budapest)
Tisztelt Vendégek, tisztelt Diákok, tisztelt Megemlékezők!
Felkérést kaptam, hogy szóljak néhány szót a kedves Jelenlévőkhöz József Attila örökösei nevében. Azt hiszem, azzal kell kezdenem, hogy tisztázom felkérésem apropóját, azaz a költőhöz fűződő rokoni kapcsolatomat. A családfa ezen ága nem is olyan bonyolult, ha azt mondhatom, hogy anyai nagymamám, József Attila egyik nővére, József Etelka volt. Másképpen szólva, Attilában édesanyám nagybátyját tisztelhette. Én pedig a másod-unkaöccsök sorába tartozom.
Minthogy születését senki sem választhatja meg, egy ilyen örökség sem lehet érdem, hanem akaratunktól függetlenül a sors szeszélye szabta helyzet, amibe idővel valahogy beletanul az ember. A mi családunkban sem ment ez másképp. Nagymamám népes famíliaként fogott össze minket és felügyelte nevelésünket, mely a nagycsaládi védettség és szigor egyfajta keveréke volt. Ő maga ritkán beszélt Attiláról, mert ilyenkor az érzelmek hullámai gyakran elöntötték. Így hát többnyire be kellett érnünk időnkénti versrészletekkel, apró tanulságokkal, rövidebb emlékezésekkel. Inkább arra törekedett, hogy legyünk tudatában az élet eme kitüntető kegyének, e mégsem átlagos köteléknek.
Generációkon keresztül öröklődő hagyomány volt a családban, hogy személyes ügyeinkben Attilára soha nem hivatkozhattunk. Úgy kellett vennünk, mintha egy átlagos família hétköznapjait élnénk és mi igyekeztünk is ennek megfelelni. Még az általános iskola kezdetén azonban a „rokoni titok” valamiképpen kitudódott és néhány gyerek kíváncsiskodott, hogy miféle csodabogár ül köztük a padsorokban. Az egyik kétkedőn kérdezte tőlem, hogy kicsoda híres felmenőm is van nekem? „A nagymamám testvére volt József Attila” – válaszoltam. Erre ő rálicitált, hogy: „Az enyémnek meg, Petőfi Sándor!” Minthogy a felmenőket akkortájt még nem tudtuk egyértelműen kibogarászni, így a párbaj döntetlenül végződött, kölcsönösen némi gyanút hagyva egymásban. Azután a középiskolában már jóformán órát kellett tartanom Attiláról, aki magyar tanárnőnknek kedvenc költője volt. Ekkor pedig József Attila szerelmeinél bizonytalanodtam el, nem tudván összepárosítani a nőszemélyeket a róluk szóló versekkel. Később mindennek ellentételeként, az egyetemen, az évfolyamtársaim többsége már nem tudott e rokoni kapcsolatról, csakis a legközelebbi diáktársak voltak beavatottak. Szerencsére vagy nem, a „családi titok” rejtekútja így alakult. Másoknak talán kissé furcsa lehet ez a fajta szemérmesség, de nekem ilyenformán természetes, visszatekintve is úgy gondolom, ez így volt helyes.
Hogy mit jelent József Attila leszármazottjának lenni? Elsősorban a költő iránti megbecsülést és tiszteletet, hiszen ezek adják egy valódi, akár csak szellemi kapcsolat alapjait. Másodsorban kötelességet, hogy e rokoni kapcsolatból adódó elvárásoknak megfeleljünk. Harmadsorban pedig, zsinórmértéket jelöl ki az élet dolgaiban. Nem is feltétlenül a mindennapi tevékenységekben, hanem inkább abban, hogy legyünk igényesek, elsősorban önmagunkkal szemben. Ahogy „A mindenséggel mérd magad!” felhívással bátorít minket a költő.
A költészet napján pedig, elsősorban a jelenlévő diákoknak munícióként azt ajánlhatom, hogy olvassák József Attila verseit. De, nem csak József Attiláét, hanem az összes magyar költő versét. Hiszen a versekkel nemcsak kellemes időtöltésre tehetünk szert, hanem tanulhatunk is belőlük.
Mert a költők előttünk járnak. Verseikkel, önzetlenül üzeneteket hagynak hátra, melyekben sűrítve vallanak az élet dolgairól. Minden egyes vers, még egy kétsoros töredék is apró megfejtése létünk titkainak. Irányjelzők ezek az élet néhol ingoványos talaján. Figyelmünkre különösen érdemesek, mert nem csupán eligazítanak, hanem gazdagodhatunk is általuk. Szerencsénkre szinte kifogyhatatlan a magyar költészet kincsestára, így bőven jut útravalóul belőle.
Köszönöm a figyelmet!
Budapest, 2016-04-11
Dóra Gábor
Tisztelt Vendégek, tisztelt Diákok, tisztelt Megemlékezők!
Felkérést kaptam, hogy szóljak néhány szót a kedves Jelenlévőkhöz József Attila örökösei nevében. Azt hiszem, azzal kell kezdenem, hogy tisztázom felkérésem apropóját, azaz a költőhöz fűződő rokoni kapcsolatomat. A családfa ezen ága nem is olyan bonyolult, ha azt mondhatom, hogy anyai nagymamám, József Attila egyik nővére, József Etelka volt. Másképpen szólva, Attilában édesanyám nagybátyját tisztelhette. Én pedig a másod-unkaöccsök sorába tartozom.
Minthogy születését senki sem választhatja meg, egy ilyen örökség sem lehet érdem, hanem akaratunktól függetlenül a sors szeszélye szabta helyzet, amibe idővel valahogy beletanul az ember. A mi családunkban sem ment ez másképp. Nagymamám népes famíliaként fogott össze minket és felügyelte nevelésünket, mely a nagycsaládi védettség és szigor egyfajta keveréke volt. Ő maga ritkán beszélt Attiláról, mert ilyenkor az érzelmek hullámai gyakran elöntötték. Így hát többnyire be kellett érnünk időnkénti versrészletekkel, apró tanulságokkal, rövidebb emlékezésekkel. Inkább arra törekedett, hogy legyünk tudatában az élet eme kitüntető kegyének, e mégsem átlagos köteléknek.
Generációkon keresztül öröklődő hagyomány volt a családban, hogy személyes ügyeinkben Attilára soha nem hivatkozhattunk. Úgy kellett vennünk, mintha egy átlagos família hétköznapjait élnénk és mi igyekeztünk is ennek megfelelni. Még az általános iskola kezdetén azonban a „rokoni titok” valamiképpen kitudódott és néhány gyerek kíváncsiskodott, hogy miféle csodabogár ül köztük a padsorokban. Az egyik kétkedőn kérdezte tőlem, hogy kicsoda híres felmenőm is van nekem? „A nagymamám testvére volt József Attila” – válaszoltam. Erre ő rálicitált, hogy: „Az enyémnek meg, Petőfi Sándor!” Minthogy a felmenőket akkortájt még nem tudtuk egyértelműen kibogarászni, így a párbaj döntetlenül végződött, kölcsönösen némi gyanút hagyva egymásban. Azután a középiskolában már jóformán órát kellett tartanom Attiláról, aki magyar tanárnőnknek kedvenc költője volt. Ekkor pedig József Attila szerelmeinél bizonytalanodtam el, nem tudván összepárosítani a nőszemélyeket a róluk szóló versekkel. Később mindennek ellentételeként, az egyetemen, az évfolyamtársaim többsége már nem tudott e rokoni kapcsolatról, csakis a legközelebbi diáktársak voltak beavatottak. Szerencsére vagy nem, a „családi titok” rejtekútja így alakult. Másoknak talán kissé furcsa lehet ez a fajta szemérmesség, de nekem ilyenformán természetes, visszatekintve is úgy gondolom, ez így volt helyes.
Hogy mit jelent József Attila leszármazottjának lenni? Elsősorban a költő iránti megbecsülést és tiszteletet, hiszen ezek adják egy valódi, akár csak szellemi kapcsolat alapjait. Másodsorban kötelességet, hogy e rokoni kapcsolatból adódó elvárásoknak megfeleljünk. Harmadsorban pedig, zsinórmértéket jelöl ki az élet dolgaiban. Nem is feltétlenül a mindennapi tevékenységekben, hanem inkább abban, hogy legyünk igényesek, elsősorban önmagunkkal szemben. Ahogy „A mindenséggel mérd magad!” felhívással bátorít minket a költő.
A költészet napján pedig, elsősorban a jelenlévő diákoknak munícióként azt ajánlhatom, hogy olvassák József Attila verseit. De, nem csak József Attiláét, hanem az összes magyar költő versét. Hiszen a versekkel nemcsak kellemes időtöltésre tehetünk szert, hanem tanulhatunk is belőlük.
Mert a költők előttünk járnak. Verseikkel, önzetlenül üzeneteket hagynak hátra, melyekben sűrítve vallanak az élet dolgairól. Minden egyes vers, még egy kétsoros töredék is apró megfejtése létünk titkainak. Irányjelzők ezek az élet néhol ingoványos talaján. Figyelmünkre különösen érdemesek, mert nem csupán eligazítanak, hanem gazdagodhatunk is általuk. Szerencsénkre szinte kifogyhatatlan a magyar költészet kincsestára, így bőven jut útravalóul belőle.
Köszönöm a figyelmet!
Budapest, 2016-04-11
Dóra Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése