Gyászjelentés

Búcsú Rigó Bélától 

(1942-2017)

Rigó Béla
(Tóth Gergő felvétele)

Megrendülten tudatjuk a hírt:  Rigó Béla költő, író, műfordító,  szerkesztő, forgatókönyvíró, 

a József Attila Társaság  felügyelő bizottságának elnöke, a Társaság alapító tagja
életének 75. esztendejében hosszú betegség után május 9-én hajnalban elhunyt.

Mészáros Márton 2015-ben vele készített riportját itt olvashatják:
http://nepszava.hu/cikk/1076439-rigo-bela-nevettem-azon-hogy-koltolegenda#

Emlékét megőrizzük.

Valachi Anna nekrológja: 

Búcsú Rigó Bélától

(1942–2017)

Soha nem hittem volna, hogy nekem kell majd egyszer nekrológot írnom Rigó Béláról, barátomról és mesteremről, akitől mindössze hat évnyi korkülönbség választott el – a javára. De olyan különböző volt a sorsunk, hogy akár bölcs nagyapámnak is tekinthetném őt, hiszen – tőle alapvetően különböző – életutam ismeretében bármilyen, akár magánjellegű problémáim megítélésében bátran rábízhattam magam. És ez így is történt, sok-sok évtizeden át.

Óriási termetű, erőteljes, mégis jámbor természetű, fáradhatatlanul segítőkész, elpusztíthatatlannak tűnő ember volt. Kivételes humorérzéke, jóindulata, univerzális műveltsége és egyedülálló versmemóriája miatt mindenki imádta.

Sokan nem is tudták, hogy titkon ő kezdeményezte a József Attila Társaság (JAT) létrehozását. Zseniális előrelátóként 2002 őszén – már három évvel névadónk születésének századik évfordulója előtt – javasolta a Társaság megalakítását, hogy ha eljön az idő, vezető szerepet tölthessünk be a közelgő József Attila-emlékév országos programjának megszervezésében. S így is lőn: a kormányszinten hivatalosan megalakult József Attila Emlékbizottság – az ő, illetve akkor már a JAT javaslata alapján – központi programként vette napirendjére 2005-ben a költő-centenáriumot, országos rendezvényekkel, sokféle pályázattal és a legváltozatosabb kulturális programokkal. Az is neki köszönhető, hogy – irodalmi kapcsolatait latba vetve, személyes közvetítésével – az UNESCO világszerte József Attila-emlékévnek nyilvánította 2005-öt, így nemcsak országszerte, hanem nemzetközi méretekben is fontos kulturális rendezvények apropójának tekintették a költő századik születésnapját. Haláláig aktívan részt vett a JAT új vállalkozásában: a költő prózai műveinek új kiadásának előkészületeiben.

Most, hogy hosszadalmas szenvedéssel járó, türelemmel viselt betegsége után már nincs közöttünk, nemcsak közéleti érdemeiről szeretnék listát adni – inkább fölidézném vele kapcsolatos személyes élményeimet.

A nyolcvanas évek végén, a Könyvvilág című újság olvasószerkesztőjeként találkoztam vele először. Havonta bejárt a szerkesztőségbe, lediktálni kolumnás összefoglalóját a legújabb gyermekirodalmi termésről – és az ő (már-már könyvtárnyi) műveiről is gyakran közöltünk recenziókat. Később több interjút is készítettem vele a Népszava munkatársaként, mint a tizenéveseknek szóló Kincskereső című irodalmi lap főszerkesztőjével.

Szívügyének tartotta, hogy olvasásra és a nívós irodalom élvezetére nevelje a legifjabb nemzedéket. Erre a nemes misszióra tette föl az életét, s erre áldozta összes energiáját. Fiatal költőket fedezett föl – Lackfi Jánostól Varró Daniig –, akik szívesen írtak a gyerekeknek. Önkéntes rabszolga-munkát végzett egyszemélyes lapjánál, de utódot nem sikerült kinevelnie. Amikor elfogyott az állami apanázs, megszűnt a Kincskereső – én pedig azt hittem, hogy Béla összeroppan az évekig tartó szélmalomharc kudarca után. Mégsem így történt.

A látszólagos vereséget követően vadonatúj arcát ismertem meg. A jó tollú, lényeglátóan és szellemesen fogalmazó irodalmárét, aki telibe találó költőportréival lenyűgöző olvasmányokat kínált valamennyi korosztálybeli olvasóinak. A gyermekvers és a felnőtt költészet határai mezsgyéjén egyensúlyozott egész életében. Nála pontosabban és bravúrosabban lehetetlenség bevezetni egy József Attila-pályarajzot: „Petőfi a legnagyobb nemzeti költőnk, és Ady a legnagyobb magyar költő. József Attila csak a legnagyobb költő, aki valaha magyarul írt.”

Társaságunk tagjaként sokszor hallottuk őt konferencia-előadóként, hozzászólóként, szenvedélyes vitapartnerként, s az évfordulós megemlékezéseken ellenállhatatlan humorú költőként. Ha nem olvastam volna utolsó, Írásjelbeszéd című verseskötetét, melyben nem kevesebbre vállalkozott, mint költői életműve összefoglalására, azt hittem volna, hogy nemcsak a legrégebben, hanem a legjobban ismerem a szerzőt. Kiderült azonban, hogy ezúttal is tévedtem. Eszembe jutott Ignotus Pál nekrológjának első sora, amelyet József Attiláról írt: „Barátom volt, nem ismertem.” Megbocsáthatatlan farkasvakságomat Béla szemérmessége idézte elő, aki soha nem beszélt önmagáról, legfeljebb viccmesélés közben ejtett el néhány szót a poén megértéséhez szükséges, személyes élményeiről.  

Pedig a verseiben „bujdosó” költő már régóta ki akart lépni a takarásból, mert a mások álarcait leleplező szerepet túl szűknek találta. Vágyott rá, hogy „látva lássák”, de nemcsak azért, hogy „szeressék”, hanem hogy megélt sorsával is tanítson. Ezért találta ki a magánügyi kommentárjaival lábjegyzetelt versek formai remeklésnek beillő műfaját, amelyre életút-tükröző számvetéséhez volt szüksége. „Ezt az egész könyvet családregényként szerettem volna megírni” – vallott új kötetéről élete hetvenharmadik évében, amikor úgy érezte: muszáj végre megmutatnia, ki mindenki volt – és lehetett volna, ha… De a sorsát vezérlő okokról sokáig nem tudott semmit.

Ő is elmondhatta magáról, amit Esterházy Péter így fogalmazott meg Harmonia caelestis című regényében: „kutya nehéz úgy emlékezni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”. Márpedig neki évtizedeken át fogalma sem volt arról, miért ütközött minduntalan láthatatlan sorompókba, amikor a közéleti költő szerepére aspirált (de verseinek közlését letiltották), vagy amikor – Katona Józsefről írt, könyv alakban is megjelent disszertációja alapján – szeretett volna bekerülni a szegedi egyetemre, tanársegédnek, aki költőként továbbra is szabadon koptathatja a töltőtollát, ha társadalmi fonákságok ingerlik. Ám valamennyi törekvését elgáncsolták.

Hogy kik és miért, csak néhány éve tudta meg, amikor a BM III/III. Csoportfőnökség működését föltáró Szőnyei Tamás Titkos írás című (Noran, 2012) könyvében többször is találkozott saját nevével. Kiderült, hogy a hatvanas években az állambiztonsági szervek rajta keresztül figyeltették meg a szegedi egyetemisták Égess! nevű irodalmi körét, melynek ő volt a közkedvelt vezéralakja. Vele együtt költöztették be a kollégiumba a „Csaba” fedőnevű besúgót, aki szorgalmasan jelentett róla. Szőnyei Tamás szerint ez az ügynök „Rigó Bélának… – mint a legnépszerűbb és legvitatottabb szerzőnek – oldalakat szentelt. Taglalta családi körülményeit, anyagi helyzetét, szellemes társalgóként és titoktartásra képtelen, közlékeny emberként mutatta be, aki a KISZ-munkában aktív ugyan, de egyes kormányintézkedéseket meglehetős kritikával illet.”

 Zseniális ötlet volt az Írásjelbeszéd szerzőjétől, hogy kötete verseit formai bravúrnak tetsző, kor-értelmező lábjegyzetekkel látta el. Az olvasó így kettős tükörben szemlélhette a pártállamban boldogulni vágyó, tehetséges művészjelölt hányattatásait, akit a hatalmi önkény megfosztott attól, hogy – szubjektív késztetéseit követve – kibontakoztassa vitathatatlan költői képességeit. Ő azonban kreatív és küzdőképes maradt, így – sokoldalúsága révén – a számára kijelölt „kényszerpályán” is elhivatottként állta meg a helyét.  

Azonban hiába hallgattatták el benne az eredendő közéleti költőt, nehezen bírta a szótlanságot. Hidakat keresett múlt és jelen, tér- és időbeli távolságok között, hogy a gyermekirodalom művelése mellett visszataláljon egykori önmagához és újrakezdje a mindennapi élet történéseire reagáló költészet művelését. Így bukkant rá a klasszikus versformákat aktuális politikai tartalommal párosító műfajra, melyet az évenként meghirdetett Aquincumi Költőversenyek dalnokai töltenek meg élettel. Rigó Béla közügyekre reagáló költészete 1999-től bontakozott ki újra, miután átadták neki első arany babérkoszorúját, a különdíjat, s még a közönség szavazatát is elnyerte. Úgy érezte, ekkor kapta vissza „költői jogosítványát”. Azóta is imádta a rögtönzési versenyeket, s ő volt a legeredményesebb bajnok.

Még nekrológköltészetéből sem hiányzott a társadalomkritika. A világkarriert befutó Szomorú vasárnap-átiratában éppoly aktuális hazai politikai helyzetjelentés rejlik, mint szóakrobatikus mutatványaiban, posztmodern portréiban, három szótagos rímekből épített haikuiban s kivált a Falkaindulók című ciklus verseiben. József Attila Kanász-ának rigói parafrázisában a jelenkori korrupt Magyarország haláltánc-nótája zeng, sok szólamban. Csak két strófát idézek: „A mi falkánk hagyományos. / Gyarapítja vagyonát most. / Hatökörből vasököl. / Odasújt és örököl.” – „A mi falkánk töri orcád, / gyönyörű szép Agyarország. / A tető már recseg, ég… / Sütögessük pecsenyénk!”

Szerette előzetesen kikérni barátai véleményét egy-egy készülő verséről. Engem is számtalanszor felhívott telefonon, s miután elhadarta új opuszát, szomjasan várta a reakciómat. Az idézett verset is így hallottam tőle legelőször. De amikor arról volt szó, hogy vitatkozhat velem, a könyvbemutatómat is úgy szervezte, hogy kérdezés helyett inkább polemizált.

2015. ápr. 11. -- Örkény Könyvesbolt. Valachi Anna kötetét Rigó Béla mutatta be

Kétszer is vendégeskedtünk a budapesti Örkény Könyvesboltban. Előbb – 2015 körül – ő beszélgetett/vitatkozott velem újonnan megjelent kötetemről. Legközelebb – utoljára – nekem kellett volna ismertetnem utolsó verseskönyvét, amelyet számtalan gyermekvers-kötet, irodalmi tanulmány, színházi és filmforgatókönyv után költői működése betetőzésének tartott. De alig engedett szóhoz jutni. Hárman ültünk a pódiumon – de végül leginkább Rigó Béla monológja és az aquincumi költőverseny házigazdája, a nagyszerű színművész, Papp János kettős produkciójának tapsolhatott a közönség. És ez így volt rendjén.

Rigó Béla felnőtteknek szánt költészetét immár ideje volna mindnyájunknak megismerni és valódi érdeme szerint értékelni.

Valachi Anna